A jófiú halála | Vezérfonal #49
„Betartod a szavad? Mekkora LÚZER vagy! Nem hallottad a hírt, hogy a hozzád hasonló JÓFIÚKNAK már rég VÉGE?”
A hosszú bevezető után ígérem, hogy elmondom, mit keres mindez egy menedzsment / karrier hírlevélben.
1999. január 10-én új időszámítás indult a tévézésben. Ezen a napon jelent meg a Maffiózók (The Sopranos) című sorozat első része. Először láttuk, ahogyan Tony Soprano, a new jersey-i hulladékkezelési és építési vállalkozó a pszichológusa Dr. Melfi előszobájában várakozik, majd bemegy, és elmeséli, hogyan szedett be egy kis tartozást fényes nappal a nyílt utcán. (Békésen és erőszakmentesen, ugyebár.)
A sorozat több szempontból is formabontó volt.
Egyrészt, az epizódok nem külön-külön álltak, hanem egymásba fonódva meséltek el egy nagy történetet. Az évad (és a teljes sorozat) inkább hasonlít egy hosszú mozifilmre, mint egy korabeli tévésorozatra.
Másrészt, először jelent meg mozifilmes minőség egy tévésorozatban: mind a forgatókönyv, a díszlet, és a képi világ elütött a legtöbb olcsó, ponyvaszerűen megírt sorozattól. Ezek olcsó szórakoztatást kínáltak, nem komoly filmélményt.
Harmadrészt, most először találkozott a nagyközönség olyan sorozattal, amelynek egyetlen főszereplője sem JÓ. Minden szereplője ROSSZ. Más és más okból, de mindet megveted. Ez persze nehezen ment át a nézőknél. A harmadik évadra komoly rajongótábora lett a szereplőknek: példaként tekintettek Tony-ra és a Soprano-klán tagjainak életéra. Az írókat, különösen David Chase-t ez rendkívül zavarta, ezért a harmadik évadban több olyan jelenetet is írt, amely emlékeztette a nézőket arra: nincs ezekben a fickókban semmi romantikus vagy tiszteletre méltó. Egyszerű kicsinyes gazemberek.1
Még a hagyományosan bölcsnek, kedvesnek, tisztelendőnek mutatott nagymamákat és időseket is nyers valóságukban mutatták be az írók. Tony anyja egy igazi nárcisztikus szociopata, aki minden ponton megkeseríti fia (és családja) életét. Az író állítólag saját anyjáról mintázta a karaktert. Senki sem jó: az öregek, a papok, az anyák, a testvérek, a rendőrök, a „becsületes vállalkozók” mind romlottak és bűnösek.
A Sopranos olyan lavinát indított el, amelynek hatását még ma is érezzük. Sorra érkeznek az antihősök (vagy egyenesen gonosz főszereplők) a képernyőre. Ilyen a Joker, a Breaking Bad vagy a Better Call Saul, a Boys vagy a nemrég megjelent Pingvin című minisorozat (köszi az ajánlást,
). Hogy ne csak sötét és komoly filmeket említsek, ilyen a Demóna, vagy a Szörnyella, amely két mesebeli gonosz előzménytörténetét mutatja be.„Ó, tényleg ez a történeted? Már mindent értek. Hát persze, hogy meg akarsz nyúzni 101 kiskutyát és bundát készíteni a szőrméjükből!” (Bárcsak lenne más történelmi példánk is arra, hogy egy furcsa figura művészeti kudarcok után tömeggyilkolásba kezd…)
Az előző 20 év a rosszfiúkról szólt. (Női olvasóimtól ezúton is elnézést kérek: az egyszerűség kedvéért ezt a kifejezést használom majd, kérlek, értsétek magatokra is.)
De mi a helyzet a jófiúkkal?
Hát ez:
Nincs olyan ember, aki az előző 30 évben nagyobbat rúgott volna a jófiú imidzsébe, mint George R. R. Martin. Fiatalok tízmillióinak fejébe égett bele a kép, ahogyan a TAPLIG BECSÜLETES, LOJÁLIS, ÖNZETLEN, HŰSÉGES, és egyszerűen csak JÓ EMBER Ned Stark megkapja méltó jutalmát jófiúságáért.
Mekkora hülye! Messziről láttam jönni, hogy ennek nem lesz jó vége! Tényleg azt hitte, hogy bemegy a királyhoz, elmondja, hogy nem törvényes az uralma, ő ezért elnézést kér, leteszi a koronát, és száműzetésbe vonul? LOL
Vesd össze ezt a halált Sean Bean másik karakterének áldozatával:
Boromir, a JÓ EMBER hibázik, el akarja venni a gyűrűt Frodótól, de rájön a hibájára. Vezeklésként mit tesz? Élete árán is megvédi a két hobbitot, és utolsó szavaival királyként fogadja el Aragornt, miközben feloldozást kér tőle.
Boromir ugyanúgy becsületes volt, tévedett, jól akart cselekedni, de senki nem nézte HÜLYÉNEK ezért.
Boromir jófiú volt, példaként áll előttünk.
Ned Stark jófiú volt, és lám, hogy járt, ti ne csináljatok ilyet, gyerekek! Bezzeg Littlefinger, ő igazi machiavelliánus számító karakter volt, róla vegyetek példát…
„Hogy jön ez a karrierhez?”
A minap jött szembe velem egy poszt a következő szöveggel:
A legtöbb karrier-tanácsadó ugyanezt mondja. Nem is fogok vitázni vele. Pedig vitázhatnék. Hozhatnék érveket arra, hogy hosszú távon miért jobb stratégia számodra, ha nem égeted fel a hidakat magad mögött. Hogy miért van arra esély, hogy 14 év múlva ismét találkozol ezzel a recruiterrel életed lehetőségénél, és emiatt áll bosszút rajtad! (Belátom: gyenge érvek. Már 5 perc múlva sem emlékszik rád.)
Az egyetlen érv, amit felhozhatnék: „Megígérted, hogy velük tartasz. Hogy számíthatnak rád. És ha ezt ígérted, az a becsületes, ha betartod.”
Szinte hallom a válaszokat a képernyőn keresztül:
„MEKKORA LÚZER! Azt hiszed, a CÉG foglalkozik veled? Hogy őt az ellenkező esetben érdekelné, hogy mit okoz neked? NEM KELL más érdekeit figyelembe venned.”
A jófiú VESZTES. Az őszinte, becsületes, lojális ember olyan, mint egy naiv, idealista boxzsák, akibe bárki belerúghat. Nevetsz a háta mögött, miközben látod, ahogyan kihasználják a jóhiszeműségét. „Legközelebb majd megtanulja, hogy a valóságban farkastörvények uralkodnak. A jófiúkat kihasználják, hülyének nézik, élősködnek rajtuk. A világ nem igazságos, ti is ezt mondtátok, srácok, nem?”
De igen – és ez az üzenet nem új. Dr. Hoványi Márton idén júniusban beszélt a Soft Power Mesterkurzuson Niccolò Machiavelli firenzei filozófusról, aki már az 1500-as évek elején kimondta: ami működik, az helyes. Might makes right — a hatalom igazzá tesz. Csak a könyörtelenek érnek célba. Az erkölcsi dilemmákat hagyd meg a lúzereknek – te menj, és szerezd meg, amit akarsz.
A jófiú HALOTT. Hol vannak már azok az idők, amikor Bruce Wayne, James Bond, vagy Superman foglalták le a fantáziánkat. Ehelyett Walter White, Homelander, és Tywin Lannister áll előttünk példaként. Nem is csoda, hogy a „lojalitás” vagy „hűség” szinte mindig szitokszóként jön elő, ha karrierről van szó. A jófiúval együtt a (munkavállalói) lojalitás is meghalt – milyen szerencse, hogy vannak helyette loyalty programok! Hiszen a hűség, az egészség és a jóllét olyan erények, amelyeket HR által adminisztrált vállalati programokon kell újra felfedeznünk!
Nem viccelek: a Metlife hirdetése alapján a „lojalitás” egy „újszerű vállalkozói szemlélet”!
A lojalitás lényege pedig:
Ááá, már értem! Megvásárolt lojalitás. Ezzel kiválóan tarthatunk meg olyan kollégákat, mint Dwight Schrute (The Office), akinek „a lojalitás a legjobb tulajdonsága”, és „oda megy dolgozni, ahol a lojalitását a legjobban megfizetik”.
A „megfizetett lojalitás” a zsoldos definíciója. És épp Machiavellinek, a könyörtelen, számító, realista filozófusnak van pár gondolata a zsoldosokról:
„A zsoldos és a segédhaderő veszélyes és felesleges; aki zsoldosok fegyverére alapozza uralmának biztonságát, nem lehet annak soha nyugalma, mert egyenetlenkedők, törtetők, engedetlenek, hűtelenek, barátok közt hetvenkedők, az ellenséggel szemben gyávák; istent nem félik, emberekkel szemben adott szavuk nincs, s ha késik a cselekvésük, ezzel csak a biztos romlás késik, békében ők fosztanak ki, háborúban az ellenség. Ennek oka, hogy csak az a kis fizetség vonzza őket a harcmezőre, nem érzelem vagy más hathatós ok, ez meg nem elég, hogy érted készek legyenek meghalni. Akkor akarnak zsoldodba szegődni, amikor nem hadakozol, és mihelyt kitör a háború, megszöknek, vagy elhagynak. Kevés fáradságomba kerülne, hogy erről bárkit meggyőzzek, mert Itália romlását éppen az okozza, hogy már sok éve zsoldos hadserege van. Ez a fajta haderő egy-egy ember érdeméből néha ért el eredményt, s egymás közt telve voltak hadikedvvel, de alighogy az idegen lábát betette, kiütközött igazi természetük.
A zsoldos vezérek vagy kiváló hadvezérek, vagy sem. Ha azok, nem bízhatsz bennük, mert ők maguk is hatalomra törnek vagy a te romlásod árán, aki felfogadtad őket, vagy valaki másén, akinek romlását nem kívánod; ha pedig nem vitézek, tönkretesznek a legközönségesebb módon.”2
És itt érkezünk el a jófiú halálának abszurditásáig. Machiavelli, aki mélyen megveti a jófiúságot (és talán az egyik első gyilkosának tekinthetjük) azt mondja, hogy ütőképes haderőt CSAK jófiúkra alapozhatsz. Akik vannak olyan hülyék, hogy hűségesek hozzád, bárhogy is alakul a csata. Akik valamilyen magasabb értékért harcolnak az oldaladon. Tehát TE NE LEGYÉL jófiú – de mindenki más LEGYEN. Mert csak így nyerhetsz.
A karrier-tanácsadót például nem zavarja, ha ügyfele fittyet hány a kimondott szóra, és átigazol egy másik munkahelyre. De képzeljük el, mit szólna ahhoz, ha a tetőfedő brigád, aki megígérte, hogy még vihar előtt bejavítja házán a lyukas tetőt, hirtelen kapna egy jobb ajánlatot, és aznap reggel lemondaná a munkát. „Micsoda igazságtalanság! Hová lett a BECSÜLET az emberekből, hol van a KIMONDOTT SZÓ, az ÍGÉRET ereje?!” Pedig ő maga mondta: „Nem kell más érdekeit figyelembe venned ebben az esetben.”
C. S. Lewis erről ír Az emberiség felszámolása című esszéjében:
„Hátborzongató az a természetesség, ahogy eltávolítjuk a szervet, de működésére továbbra is számítunk. Mellkas nélküli embereket gyártunk, de erényességet és vállalkozó szellemet várunk el tőlük. Legyintünk a becsületre, de meglepődünk amikor árulókra bukkanunk köreinkben.”
Mi a tanulság?
Nincs. Egy olyan világban élünk, ahol a jófiú eszményének vége.
Nem alaptalanul. Machiavellinek részben igaza volt, ahogy a fenti karrier-tanácsadónak is. A jófiú időnként valóban lúzer, és Ned Stark is talán jobban tette volna, ha otthon marad. De szomorú évek jönnek arra a társadalomra, azokra a munkahelyekre, ahonnan ezek a jófiúk kihalnak.
Szeretném azt remélni, hogy közöttetek, kedves Olvasóink, olyan közösségek és szervezetek épülnek, ahol nem kell teljesen Tony Sopranóvá válni a sikerhez.
Mert sem Tony Soprano, sem Walter White, sem Joker történetének vége nem happy end. És hozzájuk képest talán Ned Stark valójában győztes.
![Karrier-gyorsítósáv: indítsd új lehetőségekkel 2025-öt [önéletrajz + interjú]](https://substackcdn.com/image/fetch/w_140,h_140,c_fill,f_webp,q_auto:good,fl_progressive:steep,g_auto/https%3A%2F%2Fsubstack-post-media.s3.amazonaws.com%2Fpublic%2Fimages%2Fe4c9099c-31ac-4a35-ad8e-87635775231c_1920x1280.jpeg)
Az egyik példa: a 3. évad 6. részében Ralph Cifaretto, a maffia kápója hidegvérrel agyonveri a barátnőjét (egy prostituáltat). Bár többen felháborodnak, azt végül mindannyian elismerik, hogy Ralphnak joga volt ehhez. Vita csak abból alakul ki, hogy Tony dühében megüti őt – ami valódi sértés a maffia szabályai szerint.
Niccolò Machiavelli: A fejedelem (XII. rész) https://mek.oszk.hu/00800/00867/00867.htm#bm13
Mint cégvezetőnek, tulajdonosnak, most nagyon kellene bólogatni igen-igen így van, de valahogy nem sikerül. Nem hiszek abban, hogy egy sorozat vagy film megtudja változtatni egy ember hozzáállását, jellemét. Abban viszont hiszek, hogy az életben megélt tapasztalatok sokat számítanak. Ebben az esetben pedig nem biztos, hogy a munkavállalókra mindinkább cégvezetőkre kellene figyelni.
Könnyű békeidőbe a munkatársakat kirakatba állitani, hogy Ők a mi büszkeségeink és legfőbb értékeink a cégben. De amikor háborús időszak van (gazdasági válság, világjárvány) akkor nagyon sok cég az embereket teszi ki elsőnek az utcára, költségcsökkentés végett. Ilyenkor egy lojális munkatársnak akit 20 év után kitesznek az utcára mi megy végbe a fejébe? És a munkatársának akit ugyan nem raktak ki de az illetővel több éven át szívott egy levegőt? Vagy amikor a cégvezető csökkenti a munkatársak fizetését a gazdasági válság miatt és másnap beállít egy új céges autóval? Vagy amikor az elbocsátott munkatárs a cég eredményeit megvizsgálja és látja, hogy a cég profitja szemernyit sem csökkent. Mit fog gondolni, hogy azért tették ki mert meg kellett menteni sok más munkahelyett vagy, hogy az egész a profit mentéséről szólt?
Lehet HR szakemberekre filmekre és sorozatokra mutogatni, de ha az embereid nem lojálisak akkor elsősorban magadban mint cégvezető kell keresd a hibát és nem a munkatársakban. És ha a cégvezetők lojálisak lennének a munkatársakhoz nehéz időkben is akkor vetíthetnek bármit a mozivásznon és írhat bármit is egy HR szakember az emberek többsége akkor is lojális maradna. Kicsit fordítva ülünk a lovon, ebben az írásban.
ezt jó, hogy megírtad!