3+1 menedzsmentsztori Hollywoodból | Vezérfonal #39

„Már nem egyszerű mozigépész vagyok: én vagyok a stáb legfontosabb tagja. Stanley Kubrick is megmondta.”

Szia,

Ez az Onlife vezetői hírlevele, a Vezérfonal, benne olyan témákkal, mint:

• az előző évek egyik legsikeresebb horrorfilmjének menedzsmenttanulságai,

• folytatódik a Disney mélyrepülése (megjósoltuk),

• lojalitás “The Office”-módra,

• és Stanley Kubrick üzenete a mozigépészekhez.

A levél nagy része kivételesen ingyen olvasható – a végére azonban Kör tagjainkak beteszem az új Discord-szerverünk linkjét. Lépj be, chatelj a többi taggal, adj fel álláshirdetést, szerezz magadnak mentort, vagy javasolj témát az adásokba.

Megsemmisítő kritikából több százmillió dolláros siker: a Five Nights at Freddy's franchise

„Ha az élet citrommal kínál, csinálj belőle limonádét” – ezt az elvet valósította meg ipari méretben Scott Cawthon, a legendássá vált horrorjáték, a Five Nights at Freddy's megalkotója. Az első játék 2014-ben jelent meg, pofonegyszerű szabályokkal: öt éjszakát kell túlélned egy elhagyatott pizzéria biztonsági őreként. Az épületben furcsa, embernagyságú mechanikus bábuk (animatronikák, azaz robotizált mechanikus bábok) mozognak, és el kell kerülnöd őket, különben… szóval, nem lesz jó vége.

A játék főellenségei: animatronikák.

A játék (és folytatásai) több mint 33 millió példányban keltek el azóta, és néhány hete érkezett a mozikba a sztori alapján készült mozifilm, amely 250 millió dollár feletti bevételnél jár (20 milliós büdzsé mellett). Ez barátok között is több százmillió dollár nyereséget jelent.

A játék alapötletét azonban egy megsemmisítő kritika adta.

Cawthon független tervezőként kisebb játékokat adott ki a 2010-es évek elején, és azt tervezte: szép kiegészítő keresetre tesz szert belőlük. 2013-ban megjelentette a családbarát Chipper & Sons Lumber Co. játékot, amelynek főszereplője egy hód, többi szereplője pedig különböző állat formájú animatronika.

Néhány héttel később megalázó kritikákat kapott. A kereszttűzben a cukinak és barátságosnak szánt bábuk álltak: horrorisztikusnak, rémisztőnek, „nem szándékosan” bizarrnak nevezték őket. (A játékot elnézve ez a kritika jogos volt.)

Cawthon depresszióba esett: úgy vélte, tönkretette az életét, kár volt belevágnia a vállalkozásba. Rossz anyagi és lelki helyzete miatt az öngyilkosság is az eszébe jutott. Erről beszámolt orvosának, amely így a biztosítóhoz is eljutott: elveszítette az életbiztosítását. „Már a halálomnak sincs értéke” – mondta, és elrugaszkodott a medence aljáról. Inspirációt merített – de honnan?

A kritikákból. Ha rémisztőnek találták ezeket a bábukat, miért ne készíthetne egy játékot, amelyben ők a főszereplők? Ha tényleg ijesztőek, miért ne lehetne belőlük horrorjáték? Freddy, a maci, Bonnie, a nyúl, Chica, a csirke, Foxy, a róka, a mára legendássá vált karakterek azóta játékosok tízmillióit ijesztgették a képernyőn keresztül.

És mindannyian egy megsemmisítő kudarcból születtek. Egy kritikából. Szóval, amikor legközelebb citromot nyújt valaki, hogyan tudsz épp ebből inspirációt meríteni a folytatáshoz? Azt a vélt gyengeséget erősséggé fordítani?

Ki tudja: talán pár év múlva rólad írunk majd.

Kontrasztként: a Marvelek bukása

A 250 milliós siker után álljon itt egy 250 milliós kudarc: a Disney legújabb filmje, amelyet másfél évet tolt maga előtt a stúdió, mielőtt mozivászonra merték adni. A Marvelek tragikus nyitóhétvégéje után úgy tűnik, közel 300 millió dollárt veszít rajta a cég. És nem csak ezen a címen: az előző évben több milliárd dollárt égettek el kudarcos filmekre és sorozatokra.

A Disney mélyrepülése évek óta tart (a kritikusok már a Bosszúállók: Végjáték óta hangoztatják) de a pénzügyi eredményeken csak az előző 1-2 évben látszik a kreatív rothadás eredménye. A Marvel első tíz évében elképzelhetetlen volt, hogy pénzt veszítsen a stúdió egy filmen – mostanra az volna meglepő, ha sorozatban három cím nyereséget termelne. Néhány évtizede elképzelhetetlen lett volna, hogy a Star Wars egy döglött franchise-zá válik – mostanra ez is valósággá vált.

Ha láttad a Disney-ről szóló Onlife Pódium előadást, nem lepődsz meg a bukáson. Pontosan ugyanazokat a hibákat követik el, mint amelyeken már legalább kétszer keresztülment a vállalat. A mai napig pontosan ugyanazok az emberek dolgoznak a vállalatnál, mint akik a bukást végigmenedzselték (igen, rád gondolok, Kathleen Kennedy). Azok a kreatív zsenik, akik a korábbi filmeket sikerre vitték, már évekkel ezelőtt továbbálltak.

Elkeserítő. Pedig ugyanaz a logó. Ugyanazok a policy-k. Ugyanazok a rendszerek. A szervezet viszont régen kiüresedett, és csak árnyéka régi önmagának. És a legrosszabb, hogy bármelyik szervezet járhat ugyanígy.

A Pódium végéről hozok néhány tanulságot:

Elkerülhető a romlás? A rossz hírem: nem tudjuk elkerülni, hogy a cégünk, a csapatunk, a szervezetünk, sőt, a saját vezetői gyakorlatunk elromoljon. Ennek az oka egyszerű. Minden elromlik. Minden a szétesés felé halad. A világegyetem rendezetlensége növekszik. Nő az entrópia. Ez igaz minden egyes rendszerre, és igaz a vállalatokra is.

Walt Disney nagyon jól értette ezt az alapelvet. A vállalat legendás alapítójának ugyanis volt egy szokása, ami rituálé lett a cégnél. Mi történik, ha a Disney alkalmazottjaként a Disney Worldben sétálva meglátsz egy eldobott cigarettacsikket a földön? Lehajolsz és felszeded. Akár gyakornok vagy, akár a vezérigazgató, nem vársz másra, hanem felszeded és kidobod a kukába. Michael Eisner első vezérigazgatói látogatása során arra gyanakodott, hogy szándékosan szórhattak el szemétdarabokat a tervezett útvonalán. A kollégák árgus szemmel figyelték ugyanis, ahogyan lehajol minden szemétdarabért, és elsétál vele a szemétkosárhoz.

Ez a rituálé messze több, mint egyszerű példamutatás. A kriminológiában használják az úgynevezett betört ablak-elvet, amely kimondja: ha egy városrészben megjelenik egy betört ablak, akkor hirtelen elkezd nőni a betört ablakok száma. A betört ablakokat követi a graffiti, majd a lopások, rongálások, majd az erőszakos cselekmények is. A betört ablakok további betört ablakokat gerjesztenek. Figyeld csak meg: ha az erdő szélén megjelenik egy kis szeméthalom, az egyre nagyobb és nagyobb szeméthalommá változik. Ha megengedünk egy kis szétesést, egy kis rendetlenséget, az további rendetlenséget szül.

(...)

Ez volt tehát a rossz hír. A romlás nem elkerülhető. Az entrópia, a rendezetlenség növekszik. Van azonban egy jó hírem is.

A bukás elkerülhető. A rendezetlenség magától növekszik, de önmagától sohasem csökken. A bukást csak akkor kerülhetjük el, ha energiát teszünk a rendszerbe. Ha folyamatosan, újra és újra, lankadatlanul feltesszük a kérdést

• „Biztos, hogy ez a küldetésünk?”

• „Ez most rólunk szól, a mi kényelmünkről, a mi egónkról, a mi pillanatnyi vágyainkról, vagy az ügyfeleinkről?”

• „Ez a döntés tényleg segít elérni a céljainkat? Segít ahhoz, hogy jobb filmet készítsünk?”

Ez elsősorban a felső vezető felelőssége: fejétől bűzlik a hal. Nekünk kell feltennünk ezeket a kérdéseket, újra és újra, szakadatlanul. Mark Horstman, Az eredményes menedzser szerzője azt mondja:

»Ha felső vezetőként nem vállalsz néha olyan kockázatot, amiért kirúghatnak, akkor nem végzed elég jól a munkádat.«”

Lojalitás – mindkét oldalról

„Sziasztok, ötleteket gyűjtök "nem hiányzom" csomag bevezetéséhez, elsősorban kék galléros környezetbe. Azokat jutalmaznánk, akik X ideig (mondjuk egy évig) nem voltak betegszabadságon” – írta valaki nemrég egy HR-csoportban.

A kérdés nem szokatlan. Miközben a felszínen (posztokban, konferenciákon, előadásokban) lojalitásról, „pörpöszről”, employee brandingről megy a beszélgetés, egy kicsivel a felszín alatt még mindig ugyanaz a kérdés. „Mennyiér’ vagy eladó?”

Dwight Schrute jut eszembe az Office-ból:

„Elhagynám valaha ezt a céget? Nézd, mindenem a lojalitás. Őszintén szólva, úgy érzem, hogy elsősorban azért alkalmaznak itt, mert lojális vagyok. De ha találnék egy olyan helyet, ahol a lojalitásomat még jobban megbecsülik… szóval, oda megyek ahol a lojalitást a legjobban megfizetik.”

A rossz hírem: hűséget nem lehet pénzért venni. A lojalitást nem lehet kikényszeríteni, kierőszakolni, és megkövetelni sem. A lojalitást csak felajánlani lehet.

És itt a döntő kérdés: mi a helyzet a munkaadói hűséggel? Felajánljuk a lojalitásunkat a kollégáinkhoz, a csapatunkhoz? Ne érts félre, nem vagyok naiv: a történeteiteket hallva elég jó képet kapok arról, hogy az emberek időnként lopnak, csalnak, és hazudnak.

A lojalitás tehát nem naivitás. De akkor mi? Például az, hogy nem hozok létre olyan rendszereket, amelyben a lojális kollégámnak csalnia és hazudnia kell, ha nem akar hátrányt szenvedni. Ahol a hűséges kollégámnak nem kell döntenie a rákszűrés, vagy a normál fizetés között.

Nem láttam még olyan szervezetet, amely rosszul járt volna azzal, hogy hűséges a legjobb kollégáihoz.

Stanley Kubrick üzenete a mozigépészekhez

Több év, sok ezer szakember munkája, egy kamionnyi pénz: erre van szükség egy mozifilmhez. A végeredmény azonban (egészen a digitális korszakig) egyetlen ember kezében volt. Ő a mozigépész. Elég, ha nem elég gondosan állítja be a tekercseket (vagy cseréli ki azokat), nem elég magasra helyezi a képet, vagy rosszul állítja be a képarányt, és teljes élményt tönkreteheti.

A legrosszabb pedig az, hogy nincs ott senki, aki észrevenné a hibát. Nem áll egy menedzser a mozigépész mellett. Nincs ott a rendező, hogy kontrollálja a folyamatot. A teljes filmélmény egy emberen áll vagy bukik.

Mit teszel?

Stanley Kubrick tökéletes példát ad számunkra. Ezt a levelet a Barry Lyndon című film tekercseihez mellékelte a mozigépészek számára. A pontos, minden részletre kiterjedő instrukciók előtt egy bekezdésben összefoglalja a vezetői szándékot:

„Kedves Mozigépész:

Végtelen gondossággal alakítottuk ki a “Barry Lyndon” képi világát, az operatőri munkát, a díszletet, a jelmezeket, a pontos színezést, a filmtekercsek előhívási minőségét, és a filmzenét. A munkánk eredménye pedig immár az Ön kezében van: az Ön odafigyelésén a megfelelő élességre, hangzásra, és a filmtekercs megfelelő kezelésére. Ez ad végső értelmet az erőfeszítéseinknek.”

A levelet olvasva már nem egyszerű mozigépésznek érzem magam: én vagyok a stáb legfontosabb tagja.

És ha bal lábbal is keltem fel aznap, mindent megteszek azért, hogy Stanley Kubrick munkája végül méltó módon jelenik meg a vásznon.

Chatelj velünk és a többi Kör-taggal: csatlakozz az Onlife Discord-szerveréhez (csak aktív tagoknak)